"Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük." (1Tessz 4, 13)

Gyönyörű ősz van. Erre vártam egész évben. Reggel kinéztem az ablakon és lenyűgözött a látvány. A sárguló falevelek lágyan ringatóztak a levegőben, mintha az emberi fül számára hallhatatlan melódiára lejtenék halhatatlan táncukat. Azóta régen eltemetett emlékek tolakodnak fel bennem. Megpróbálom szavakba önteni a láthatatlan gondolatokat. Ezekben a napokban elköltözött szeretteinkre emlékezünk. Szándékosan nem halottakat írtam, mert nincsenek halottak, csak élők. Ahogy halál sem létezik, csak Élet.

Mindig féltem a haláltól. Gyerekkoromban még rémálmaim is voltak. Elhatároztam, hogy a végére járok. Ahogy Szent Ferenc megcsókolta a leprást és utána már nem undorodott tőle. A halál jeges lehelete engem is kijózanított. Fényképész tanuló voltam és eltökéltem, hogy a vizsgamunkáimat ebből a témából készítem el. Vettem egy nagy levegőt és bementem a patológia akkori főorvosához. Először talán furcsán nézett rám, de készségesen megengedte, hogy a kórbonctanon tébláboljak, a szent ügy érdekében.

Később, az újságíró iskolán is felhasználtam az ott készült anyagaimat. A haláltól való félelmem, már az első alkalommal szertefoszlott. Rádöbbentem, hogy az emberi test csak egy öntőforma, ami ideiglenesen otthont ad a Léleknek. Ez felért egy megvilágosodással. A világnézetem a feje tetejére állt. Helyesebben, akkor billent a helyére. Nem sokkal ezután, valaki a kezembe nyomott egy Újszövetséget. Elkezdtem olvasni a Máténál. Az ötödik fejezet után letettem, mert az összes kérdésemre megkaptam a választ.

Ennek ellenére, természetesen tovább olvastam, egészen a Jelenések Könyvéig. Az unokaöcsém tizenkilenc éves volt, amikor motorbaleset érte. A hír megrázott. Ha néhány hónappal előbb történik, talán összeomlottam volna. Új látásommal azonban teljesen más fényben láttam a történéseket. Megváltozott a pszichikai érzékelésem is. Számtalan csodát éltem át, de akkoriban még nem tudtam hova tenni ezeket az élményeket. Zárkózott lettem. A korábbi barátaim nem értették, mi történt velem. Időre volt szükségem.

Ahogy egyre jobban elmélyültem a Biblia olvasásában, úgy szépen lassan helyére került bennem minden. Új embereket ismertem meg, akik hasonlóan gondolkodtak. Olyan voltam, mint egy újszülött, akinek most nyiladozik a szeme és az értelme egy ismeretlen világra. Néha bántotta a szememet a Fény. Máskor önmérsékletet kellett gyakorolnom. Megtanultam ebben az Új Életben otthonosan mozogni. Nem mindig sikerült. Visszaesések, csalódások, megkeseredések voltak az útjelzők. De nem adtam fel. Újból és újból nekifutottam.

Ma sem könnyű. A tapasztalatok viszont továbblendítenek. Legyenek jók, vagy rosszak. Ez túlmutat minden teoretikus elképzelésen. Sokat tanultam az Élet Iskolájában. Elköltözött szeretteink már kijárták az összes osztályt. Mi még itt bukdácsolunk. Számomra már nem az a kérdés, hogy létezik-e élet a halál után, hanem, hogy létezik-e élet a halál előtt? Mit kezdünk az Ajándékkal? Hogyan éljük meg? Másokkal hogyan osztjuk meg? Sorolhatnám a kérdéseket. A válaszok az orrunk előtt vannak. Helyesebben bennünk. A szívünk mélyén.

Ma este újra eszembe jutott Merlin Carothers: A magasztalásban rejlő erő című könyve. Elkezdtem keresni a könyvespolcon. Nem találtam és már majdnem elkeseredtem, amikor kicsúszott a számon: „Istenem, kérlek, mutasd meg, hol van!” Pár másodperc múlva megláttam. Ezt a példányt nem Magyarországon nyomtatták. Abból az időből származik, amikor még amerikai misszionáriusok csempészték be a Vasfüggöny mögé a Bibliákat és a keresztyén irodalmat. Időnként mi is kaptunk egy-egy bőrönd szállítmányt. Csak később tudtuk meg, hogy a rendőrség élénken figyelt minket.

Hirtelen elborítottak az emlékek. Ráhel a testvérét fürdette, közben Michael W. Smith szólt a háttérben. A Hillsong után őt szeretjük a legjobban. A gyerekek sok éneket ismernek magyarul. Ezeket szoktuk énekelni autóvezetés közben és esténként, itthon. A dicsőítés egyre inkább az életünk részévé válik. Úgy, hogy szinte észre sem vesszük. A szívünkből jön. Ahogy Pál apostol írja: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Tessz 5,16-18)

A magasztalásban, Isten dicsőítésében valóban hatalmas erő van. Konzerválja, megfiatalítja az embert. Az erőnket meghaladó problémáinkat csak így tudjuk átadni a Teremtőnknek. Ő pedig, mint egy igazi szerető Apa, elégedetten szemléli a homokozóban játszadozó gyermekeit. Ehhez azonban valóban gyermekként kell élnünk. Hittel, bizalommal és ráhagyatkozással. Amikor az újságíró iskolát végeztem Budapesten, rendszeresen jártam egy neoprotestáns, karizmatikus gyülekezet összejöveteleire. Az Ige figyelmes hallgatása mellett, ott ivódott belém a dicsőítés szeretete is.

Nemrégiben egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy ő legszívesebben seggbe rúgná az ilyen elszállós embereket, hogy még messzebbre repüljenek. Nem sértődtem meg, de elgondolkodtam ezen a mondaton. Aztán úgy döntöttem, hogy ha már eddig is ilyen voltam, ezután már nem fogok megváltozni. Nem is tudok. „Aki az eke szarvára teszi a kezét…” Azóta büszkén vállalom az elszállós lelkemet, hiszen önmagammal képtelen vagyok meghasonlani. Ez fájdalmasan sebezhetővé tesz, ugyanakkor csodálatos gazdagságot rejt. „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van”

A gyerekek a Timmy mesesorozatot nézik. Nehezen tudom ágyba parancsolni őket. Pedig nemsokára kezdődik az iskola. Remélem, nem lesz gond a reggeli felkelésekkel. Hálát adunk a mögöttünk álló napért. Az esti ima után békésen alszanak. Reggel pedig kezdődik előröl minden. Így haladunk lépésről lépésre, hitből hitbe, kegyelemből kegyelembe, mert a Biblia szerint minden kegyelemből van. Későre jár. Már nincs lelkierőm az olvasáshoz. Inkább zenét hallgatok. Így ringatom álomba magam.  Közben szerény angol tudásommal próbálom lefordítani az énekeket. De nem ez a lényeg.

Napok óta elviselhetetlen hőség van. Szélesre tárom az ablakot. A friss, éjszakai levegő lassan átjárja a gyertyafényes szoba kissé átmelegedett légterét. Arra gondolok, hogy már csak néhány hónap és hógolyózhatunk, hóembert építhetünk és szánkózhatunk. Aztán jön Advent és Karácsony, az év legszebb időszaka. Én már nagyon várom. Néha úgy érzem, hogy folyamatosan az álmaimban élek. Pedig nem. Ez maga a Valóság. Az Élet viharai jönnek és mennek, de én jól érzem magam. Nem cserélnék senkivel. Lehet, hogy időközben megfejtettem a Titkot. A Titok, a magasztalásban rejlő erő.

„Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Máté 25, 40)

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggeli után a válltáskámba csúsztattam egy kisméretű Bibliát és egy könyvet. Ráhel és Illés, a hátsó ülésen nagyokat kacagtak az előző este kitalált szóvicceken, miközben begördültünk az iskola épülete elé. A szerkesztőségben a szokásos kávéval kezdtem, majd megnyitottam a frissen érkezett, olvasatlan leveleket. A gyártásvezető egy spirálfüzettel a kezében írta ki a faliújságra a napi forgatásokat. Lassan mindenki beszállingózott, beindult az élet.

Gyakran az utolsó pillanatban érkeztek meghívók, vagy telefonok a napi eseményekről. Megszoktam már, így nem is lepődtem meg, amikor a délelőtt folyamán jött egy váratlan riasztás. Néha a mentősök életéhez hasonlítottam ezt a munkát. Vannak helyzetek, amikor gyorsan kell kiérkezni a helyszínre és egy-két perc késés is végzetes lehet, hiszen egy operatőr rémálma, hogy lemarad a legjobb képekről. Százéves néni köszöntésére indultunk, akit a megyei közgyűlés elnöke látogatott meg.

A köszöntések közben pezsgő és sütemény került az asztalra. Igyekeztem szép és megható képeket készíteni az esti híradóba. Mindenki hozott magával valamilyen ajándékot. Az újságíró kollégák mikrofonnal és jegyzetfüzettel a kezükben vártak a sorukra. Hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne valami jelképes kis ajándékot adni. Váratlanul megszólalt bennem a már jól ismert, csendes kis hang: „Add oda a rózsafüzéredet!” Megdermedtem a gondolattól és vitatkozni kezdtem, mert nem akartam megválni tőle.

Néhány pillanatig tartott csak ez a belső párbeszéd, mert az utolsó szó jogán ezt hallottam: „Ne azt, ami a zsebedben van, hanem a másikat, amit a táskádban hordasz!” Elszégyelltem magam, hiszen ez eszembe se jutott. Letettem a kamerát és kiszaladtam az autóhoz. A táskámban valóban ott lapult egy másik. Kicsit bátortalanul kérdeztem meg a nénit: „Elfogad tőlem egy szerény ajándékot?” Közben pironkodva rejtettem tenyerembe az olvasót, mert nem tudhattam milyen hatással lesz a körülöttem állókra.

A néni szemlátomást meglepődött, amikor az ágyához léptem és lassan nyitottam szét az ujjaimat, mintha kismadarat tartottam volna a kezemben. A madárka azonnal fészekre talált. Akkor tudtam csak meg, hogy a néni minden nap a katolikus rádióval együtt imádkozta a rózsafüzért. Előző nap elszakadt a rózsafüzére és többé már nem tudta használni. Még egy nap sem telt el, amikor beállított egy vadidegen férfi az otthonába és a kezébe csúsztatott egy újat. Beleborzongtam a gondolatba. Újra megtörtént velem az, amire mindig is vágytam. Isten eszköze voltam.

Ez a történet számomra Isten gondviselő szeretetéről tanúskodik. Ő pontosan tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk tőle. A legapróbb részletekig ismeri még a kimondatlan vágyainkat is. Ez a rózsafüzér talán az utolsó kapaszkodó lehetett akkoriban a néni életében. Utólag tudtam meg, hogy néhány hónap múlva elköltözött az örök hazába. Azóta már számtalanszor elmesélhette az angyaloknak, hogy mi történt a születésnapján. Az angyalok pedig újra és újra huncut mosollyal hallgatják az igaz mesét, egy szégyenlős operatőrről.

„A csendnek sokféle fajtája van. Létezik a két zaj, két zenei hang közötti csend, és a két gondolat közötti szünetben kibontakozó csend. Van olyan különleges, nyugodt, átható csend, amelyik egy este áll be vidéken; vagy amelybe behallatszik a távoli kutyaugatás, a meredek emelkedőn kaptató vonat füttye; ismerjük a ház csendjét, amikor mindenki aludni tért, és ennek különösen nyomatékos formáját, amikor felébredünk az éjszaka közepén, és bagolyhuhogást hallunk a völgyben; és érzékeljük azt a csendet is, amely megelőzi a bagoly párjának válaszát.  Csendje van valamely régi, elhagyott háznak, és csendje van a hegynek; létezik a két ember közötti csend, akik ugyanazt látták, ugyanazt érezték, és cselekedtek.” ( Jiddu Krishnamurti: The Only Revolution)

A kíváncsi szemek elől elzárt kertben vidám madarak csicseregtek. A nyíló virágok illata ellenállhatatlanul töltötte be a teret. Lelkileg kimerülve, abban a reményben telepedett le egy padra, hogy a fölötte megnyílt Ég, számára is megadja majd a válaszokat. Pedig a válaszok, mindig a kérdésekben rejlenek. Ügyesen elbújva. De ő erre ügyet sem vetett. Ujjai között hangtalanul peregtek rózsafüzérjének szemei. Tökéletesen elmerült a saját maga által teremtett mesterséges csendben. Az idő is térdre kényszerült pillanatnyi akarata előtt. A megoldás pedig mindig ott van, ahova soha nem pillantunk.

Hangtalan merengését egy hirtelen támadt gondolatfolyam szakította meg. Régi képek, hangulatok, tolakodtak fel a Tudat végtelen mélységéből. Az a bizonyos egy évvel korábbi nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Gyors reggeli után, autóval vitte a gyerekeket az iskolába. Nagyokat nevettek a saját maguk által kreált szóvicceken. Az udvaron még búcsút intettek egymásnak, de gondolatai már a napi feladatok körül kalandoztak. És akkor megtörtént.  Villámcsapásként suhant át az éteren egy ismerős hang. Megfordult. Egy pillanatra talán meg is szédült a látványtól. Jól ismert arc, mozdulatok, gesztusok. Mintha ezeréves emlékek öntötték volna el a lelkét. Az újra találkozás öröme.  De mindez egy olyan dimenzióból, amely az elme számára már elérhetetlen.

Napok, hetek, hónapok teltek el, de az élmény nem halványult. Inkább mélyült.  A feltétel nélküli szeretet, szerelem, és számára ismeretlen lelki kötődés hullámai áramlottak át rajta, megzavarva az egész napját. Úgy gondolta, az Élet nagy kérdésein már túl van. Meg is fejtette azokat. Ez az érzés azonban, eddig nem ismert mélységekből tört elő. Esténként ájultan, érthetetlenül süllyedt az ismert és ismeretlen határára. Napközben az árnyas kert adott neki viszonylagos nyugalmat. Kérdést, kérdésre halmozva töltötte napjait. A válaszok viszont csak bölcsen, kínosan pontos időzítésben csordogáltak.

Közben megéhezett. Unottan lépett ki a belváros nyüzsgő zajába. A bank már zárva volt, az automata felé indult. Maga elé engedte a vele egy időben érkezőket. Még mindig a saját időtlenségében pihent. Nem akart felébredni a valóságra. Egyenleg nélkül vette ki a pénzt. A gyorsétterem előtt egy koldus állta az útját. Visszafelé majd odavet néhány megmaradt forintot, gondolta. Természetesen addigra eltűnt a kéregető, keserű lelkifurdalást hagyva maga után. Egykedvűen indult tovább. Ilyenkor nem segít sem a vallás, sem a filozófia. A hétköznapi élet felülír minden elméletet. Hiába tűnik valóságosabbnak a Fátyolon túli világ.

Későn este fáradtan zuhant az ágyba. A gyerekek már aludtak. Kezébe vette a soron következő könyvet, de pár perc múlva a mellkasára ejtette, és mély álomba merült. Hajnalban riadt fel és a pislákoló gyertya fényénél újra csak a miértekre kereste a válaszokat. Nyitott szemmel is, újra és újra látta maga előtt a szeretett arcot. Teljesen mindegy, – gondolta magában – úgyis Isten álmodja ezt az egészet. Jól megírt forgatókönyv szerint játszódik a színdarab. A Hold szemtelenül benézett az ablakon. Egy darabig elbűvölve nézte, aztán becsukta a szemét. Erőlködés nélkül engedte át magát az Időtlen Utazás véget nem érő, extatikus örömének.

Húsvét előtt kellett volna írnom. Valami szépet, amitől mindenki meghatódik. De az élet nagy rendező. Dolgoznom kellett. Persze, volt két pihenőnapom is. Kicsit tudtunk lustálkodni, meg kirándulni. Ráhel átfagyott a szitáló esőben. Gyors átöltözés után előkerült a roller, bicikli. Itthon már kicsit jobb volt az idő. Próbáltam az ünnep eredeti jelentésére koncentrálni.  Volt, amikor sikerült.  Egyszer azt olvastam valahol, hogy a házimunka is lehet istentisztelet, ha teljesen ott vagyunk a jelen pillanatban. Ott voltam. Nem is tehettem másképp.

A Nagyhét eseményein végig forgattam. Közben volt időm elmélkedni Jézus szenvedésén, halálán és dicsőséges feltámadásán. Különösen a szombat esti feltámadási szertartás érintett meg. Ilyenkor feltolakodnak bennem a régi emlékek, hangulatok, illatok, elszalasztott lehetőségek. Már nincs bennem önvád. Megbocsátottam magamnak. Adottak a feladataim. Boldogan vállalom mindegyiket. Nem cserélnék senkivel. Az Úr ismeri a szívem vágyait és próbál abba az irányba terelgetni. Van, amikor sikerül neki, de az emberi makacsság alól én sem vagyok kivétel. Én is csak emberből vagyok.

A gyerekek megint Mr. Beant néznek, pedig már aludniuk kellene. Ma elkezdődött az iskola. A reggeli felkelések miatt szoktam kisé aggódni, bár még soha nem késtünk el. Tehát felesleges az agyalás, de a megszokás nagy úr. Nem véletlenül figyelmeztet többször is a Biblia, hogy ne aggodalmaskodjuk semmi miatt, hanem bízzunk Istenben és feltétel nélkül adjuk át az életünket. Ez az önátadás kegyelme. Ha sikerül, az felér egy megvilágosodás élménnyel. Csak rajtunk múlik. Isten elkészített már számunkra mindent, csak be kell lépni hálaadással az áldásokba. Milyen könnyű ezt leírni.

Húsvét után vagyunk. A következő szentidő számomra Pünkösd lesz. A Szentlélek eljövetelét, az Egyház születésnapját fogjuk ünnepelni. Testben és lélekben egyaránt készülünk rá. Ilyenkor lelkigyakorlatra utazunk, távol az otthonunktól, hogy fizikailag is kilépjünk a hétköznapok taposómalmából. Legszívesebben minden hétvégén ezt tenném. Ez nem csak hiú ábránd. Minden lehetséges annak, aki hisz. Bizonyos értelemben mi teremtjük meg a saját valóságunkat, még akkor is, ha fogalmunk sincs róla. A szabad akarat így lehet egyszerre áldás, de néha bizony átok is.

Már csak két jelenet van a Mr. Bean-ből. Úgy látom, a gyerekek egyáltalán nem álmosak. Élvezik a filmet. Nagyokat nevetnek. Gondtalanok. Tudják, hogy Apu úgyis mindent elrendez. Éjszakánként, mikor néha felébredek, én is erre szoktam gondolni. Olyankor minden kisimul, mert én is tudom, hogy Mennyei Apu gondoskodik rólunk és soha nem hagy cserben minket, bármivel is fordulunk hozzá. A gyerekek folyamatosan erre emlékeztetnek. Sokat tanulok tőlük. Néha ki is javítanak, amikor imádkozunk: „Nem kérünk, hanem hálát adunk! Előre megköszönjük, amit kérni szeretnénk!” Ámen.

Ez a kép is a boszniai háború idején, az egyik családi ház előtt készült. Az akkori hétköznapok hangulatát idézi. Természetesen a munkám és az őrült kalandvágyam vitt oda. Egyedül biztos féltem volna, ezért mást is belerángattam vakmerő terveimbe. Most is az ő gondolatait fogom kölcsönvenni. Meséljen inkább ő a képek hátteréről. Ő sokkal jobban ír, mint én. Ez a hivatása. Én pedig képeket gyártok már több, mint harminc éve. Kedves János! Utólag is köszönöm a türelmedet és a zseniális szakmai tudásodat!

Somogyi Tamás barátommal, ha jól számoltam négyszer jártam az egykori Jugoszláviában az elmúlt két évben. Macedónia kivételével megfordultunk minden köztársaságban és valamikori autonóm területen: Szlovéniában, Horvátországban, Boszniában, Szerbiában, a Vajdaságban és Koszovóban. Volt, hogy remegő inakkal indultunk el (hiszen csak az ostoba nem fél!) És üdülésszerű kirándulás lett belőle. Volt, hogy kirándulásra számítottunk és lidércnyomássá vált a vége. Akár így, akár úgy, be kell ismernem, hogy minden esetben Tamás volt az, aki szorgalmazta az indulást. Legtöbbször azt a taktikát alkalmazta, hogy a maga csendes módján addig hajtogatta: “El kéne menni Boszniába”, míg nem bírtam tovább és igent mondtam.

Mindeddig szerencsénk volt. Bár eljutottunk néhány kiszámíthatatlan helyre kockázatos időkben, személyünket nem fenyegette veszély. (De milyen jólesne most azt mondani, hogy “Számtalanszor jöttünk vissza a halál torkából!” – jólesne, csak nem lenne igaz…)

Láttunk viszont olyan dolgokat, amelyeket hideg fejjel kellett végignézni-lefényképezni, tehetetlenül, tűrve, s amelyiknél talán jobb lett volna a csata pánikjában részt venni. Mondják, hogy az utóbb nem hagy maga után akkora dühöt.

Nem tudom.

Mint ahogyan azt sem tudom, lesz-e megoldása ennek az eszelősök által kirobbantott, és nagyrészt eszelősök által vezetett-vívott háborúnak, ami nagyon közel zajlik hozzánk, s ami szerintem nemzedékekre előre elültette ott a háborút.

És eszelősök, akik újrakezdik, mindenütt vannak.

Nálunk is.

Ne feledjük: bosszút bosszú követ.

Nem látnak itt olyan képet, ami szándékosan elrettentő, sokkoló, hatásvadász lenne. Nincsenek széttrancsírozott halottak. Mégis hiánytalanul bennük van az egész. Az egész értelmetlensége. Bűnössége.

Bizonyára sokan emlékeznek még Somogyi Tamás tavalyi, “Kezdetben…” című dia-bemutatójára.

Gyönyörű képekből állt. Nekem nem tetszett. Meg is mondtam, le is írtam. Nem tetszett, mert túl szép volt. Olyan világot mutatott, ami ma már csak a Bibliában létezik. (Ott is csak helyenként…)

Ez itt Tamás másik arca. A fegyelmezett riporteré, aki valóban riportot: jelentést készít Önöknek. Itt idézem Graham Greene szavait, amelyek egy másik háborúban születtek. A Csendes Amerikaiban mondatja egy újságíróval: “Én riporter vagyok – Isten pedig csak a vezércikkíróknak létezik.”

Somogyinak van Istene. Mégis, riporter, ha kell. Például a volt Jugoszláviában. Nézzék meg…

Pekarek János

újságíró

Ez a kép a boszniai háború idején készült. Az akkori hétköznapok hangulatát idézi. Természetesen a munkám és az őrült kalandvágyam vitt oda. Egyedül biztos féltem volna, ezért mást is belerángattam vakmerő terveimbe. Most az ő gondolatait fogom kölcsönvenni. Ő sokkal jobban ír, mint én. Ez a hivatása. Én pedig képeket gyártok már több, mint harminc éve. Kedves János! Utólag is köszönöm a türelmedet és a zseniális szakmai tudásodat!

Somogyi Tamás időtlen utazásán nem vettem részt – de utaztunk mi együtt Tamással sokszor, sokfelé. Készített olyan képet is, amelyet ugyan kitűnő alkotásnak tartottam – tartottunk többen is – a kollégák azonban sokkoló ereje miatt levetették az alkalmi kiállítófelületről, a szerkesztőségi szoba faláról.

Somogyinak ugyanis szerintem ez a mániája: minél többet megmutatni a valóságból. Minél pontosabban. Láttatóbban. Talán csodálkoznak ezen, ismerve Tamás vallásos világszemléletét, ami a képeken is megjelenik – mégis igaz!

Pillanatnyilag ugyanis senki nem tudja megmondani, meddig terjed a valóság. Hol kezdődik a képzelgés, a fantázia.

A Somogyi-féle világról tehát ilyen értelemben azt is elmondhatjuk, hogy tágasabb, mint sokunké. Ezt lehet irigyelni tőle, lehet vitatni, sőt elvitatni: akkor is az övé marad.

Miként az övé marad az a hátborzongató szándék is, ami egyenes következménye és ugyanakkor szülője is képeinek, filozófiájának: mindent megtapasztalni! Kézzelfoghatóan! Eladdig, hogy bonctermekbe jár, halottas kamrákban fényképezik, s bánta, hogy mikor alkalom kínálkozott rá, nem vett a kezébe egy mindentől lecsupaszított emberi agyat…

Ki tudja, akkor, ha ez megtörténik, talán megvilágosodott volna egy máig ismeretlen részlet a sok ismeretlenből abban a másik agyban. Somogyiéban. S akkor most nem csak többet tudnánk, de többet is látnánk a valóságból – mert Somogyi biztos képbe írta volna azt a tudást az ismert és ismeretlen határáról…

Pekarek János

újságíró

Egyszer, régebben elkezdtem egy „Képmese” című sorozatot, itt a blogomban. A képeim keletkezési körülményeiről meséltem. Bár korábban az volt az elvem, hogy ezeket a kulisszatitkokat nem árulom el soha. Meggondoltam magam. Aztán egy gyenge pillanatomban, egy kattintással töröltem az egészet. Magam sem tudom miért. Lehet, hogy most újra elkezdek mesélni. Majd meglátom, mi kerekedik ki belőle. Mindenesetre ezt már nem fogom törölni. Maradjon meg az utókornak.

Hosszú évekig kísérleteztem, hogy olyan fényképeket tudjak előállítani, amelyek a klinikai halálélményt idézik fel. Természetesen rengeteget olvastam, tanultam ebben a témában. Mindig szerettem testközelből, empirikusan figyelni a dolgokat, ezért boncolásokra jártam, sőt a vizsgamunkáimat is ott készítettem el. Sokan csodabogárnak tartottak ezért, de én kitartó voltam, hiszen tudtam, hogy mit akarok. A régi fotográfiai technikák akkor még nem tették lehetővé, hogy kedvemre formáljak egy nyersképet. Korlátozva voltam és csak a mechanikus, kémiai eljárásokra hagyatkozhattam. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztam ezen.

A kezdeti próbálkozások után, sikerül kidolgoznom egy olyan felvételi trükköt, amit utólag már nem kellett korrigálni. Kész volt a kép a kattintás pillanatában. Ebből az időszakból származik többek között ez a kép is. Az „Időtlen utazás” című sorozat egyik kezdő képe. Megpróbáltam elképzelni - szubjektív kamerával – mit érezhet, láthat a Lélek, amikor elkezd kiemelkedi a testből. Szükségem volt tehát egy igazi műtőre és igazi orvosokra. Akkoriban egy győri újságnál dolgoztam és egész jól kiépült már a kapcsolatrendszerem. Nagy levegőt vettem hát, és felemeltem a telefont.

Néhány nap múlva már a műtőben feküdtem, fényképezőgéppel a kezemben. Nagy szemekkel néztek rám a műtősök és az aneszteziológus orvosok, amikor elmeséltem mit is szeretnék valójában. Ennek ellenére belementek a játékba. A 28 mm-es objektívem kevésnek bizonyult, mert nem fért bele mindenki a képbe. Ezért kitoltuk a műtőasztalt és a padlóra feküdtem le. Megkértem őket, hogy tegyenek a hasamra mindenféle eszközöket, és időnként emelgessék azokat, hogy mozgásban tudjam elkapni a pillanatot. Közben arra is koncentrálnom kellett, hogy a kívánt hatás érdekében be tudjam állítani a gépen a felvételi trükköt. Nem volt egyszerű, de nagyon élveztük mindannyian.

A műtő ablaka előtt közben jöttek-mentek a zöld és fehér ruhás orvosok, asszisztensek. Egyszer csak, valaki megállt az ablak előtt és hátra hőkölt. Nem akart hinni a szemének. A következő jelenetet láthatta: egy ember fekszik a padlón, a hasán késekkel, ollókkal, fogókkal. Az orvosok fölé hajolva hadonásznak a műszereikkel, miközben a ’beteg’ heves mozdulatokkal instrukciókat ad, miközben fényképezi őket! Utólag sokat nevettem ezen a történeten, hiszen nem volt nehéz beleképzelnem magam a csodálkozó doktornő helyébe.

A képek elkészültek és én elégedett voltam. Ez nagy lendületet adott a munkámhoz. Jól működött ez a technika és gőzerővel készültem a következő kiállítás megrendezésére. A sorozat következő állomása természetesen a boncteremben volt, hiszen kronológiai sorrendben akartam követni az eseményeket. Autodidakta kutatóként viszonylag hamar felismertem a fizikai testet túlélő Lélek, vagy Szellem szükségességét. Minden félelmem elmúlt, amit korábban a halállal kapcsolatban éreztem. Le akartam fényképezni, mit tapasztal a Lélek, amikor a nagy, kalandokkal teli, ismeretlen utazásra indul. Innen folytatom legközelebb.

„És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” (Zsoltár 50, 15)

Nem szeretem az újévi fogadalmakat. Ezekből nagyon keveset tud az ember betartani. Talán néhány napig, vagy hétig sikerül, aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Ez személyes tapasztalat, nem elmélet. Most sem fogadkoztam szilveszter éjszakáján, hanem a mosott ruhákat teregettem. Szerencsére nem vagyok babonás, de ha tegyük fel az lennék, akkor most örülnöm kellene. Ugyanis azt tartja a mondás, hogy egész évben azt fogom csinálni, amit az év fordulóján. Számomra ez a gyerekekről való gondoskodás folytonosságát jelentette volna és jelenti is. Éjfél előtt végeztem a teregetéssel, így hát gyorsan ki kellett találnunk valamit, amit magunkkal vihetünk az újévbe.  Nem kellett sokáig gondolkodnunk.

Nem szeretem az újévi fogadalmakat. Ha vissza kellene tekintenem az elmúlt évre, akkor az újjáépítés szó jutna eszembe ösztönösen. Olyan volt, mintha a háború utáni romokból kellett volna összeszedegetnem a használható holmikat és új életet kezdeni. Gyakran jutott eszembe Isten hívószáma: Zsoltár 50,15. A konyhánk falára is kitettem, hogy mindig szem előtt legyen. Néha szégyenkeztem is, mert ha baj van, akkor gyorsan összeteszi az ember a kezét. Amikor minden simán megy, ellaposodik a hit. Isten megsegített minket. Élünk, és megyünk tovább az utunkon. A szívünk vágyát is ismeri, hiszen minden pontosan úgy alakul, ahogy megálmodtuk. Most már csak hitre és türelemre van szükségünk.

Nem szeretem az újévi fogadalmakat.  Ráhel és Illés éppen rendet raktak az íróasztalukon. Holnap kezdődik az iskola. Vége a szünetnek. A karácsonyfa csodálatosan illatozik a lakásban. Hiányoljuk a havat. Eddig nem sokat tudtunk szánkózni. Hóemberből is csak egy sikeredett igazán. Az is Homokkomáromban, amikor az adventi lelkigyakorlaton voltunk. Ritkán és nehezen tudok gyónni. De most végre sikerült. Letettem egy olyan terhet, amit korábban talán gyengeségnek ítéltem és nem bűnnek. Szép karácsonyunk volt. Ha jól számolom, talán már a harmadik, amit hármasban ünnepeltünk. A Gondviselés ismét működött. Az utolsó pillanatban minden a helyére került, pedig kicsit aggódtam, hogy mi kerül a fa alá.

Nem szeretem az újévi fogadalmakat. Imádsággal búcsúztattuk az évet. Így léptük át a láthatatlan küszöböt. Közben petárdák robbantak az ablakunk alatt, és a legálisan vásárolt tűzijátékok megsokszorozták a házioltárunkon pislákoló gyertyáink fényét. Néha elcsuklott a hangom, hiszen mindhárman ugyanazt kértük Istentől. Teljesen együtt gondolkodunk, és egy irányba megyünk. Lassan ebédet kell készítenem a gyerekeknek. A kiteregetett ruhák is megszáradtak. A holnapi órarendet is át kell még néznünk. Ma már a boltok is nyitva vannak. Beindult az élet. Igaz, csak egy pillanatra állt meg. Ez a pillanatnyi időtlenség is elegendő volt, hogy megpihenjünk. A Titok feltárult előttünk. Jó úton járunk.

Régebben elég gyakran azon kaptam magam, hogy lekésett vonataimat sirattam.  Kedvenc szlogenem volt: "Az a vonat már elment!" Természetesen, némi önsajnálattal fűszerezve. Tegnap este viszont megvilágosodott bennem valami. Ha elment egy vonat, nem baj, hiszen jön utána a következő és az is a célba juttat. Negyvenkilenc év kellett ehhez a fenomenális felismeréshez? Nekem igen. Újra feltaláltam a spanyolviaszt, mint ahogy életem során már annyiszor.

Este későn értünk haza. Ráhel és Illés már nagyon fáradtak voltak. Hosszú, de szép ünnep volt a Bazilika felszentelésének az évfordulója. Néhány embernek pedig a sorsfordulója. Talán az én sorsomnak is. Éjszaka sms-t írtam néhány barátnak, ismerősnek. Akkor kapcsolták fel a világosságot az agyamban. Egy pillanat alatt megértettem ezt az egész vonatos történetet. Jobb később, mint soha. Lehet, hogy olyan vagyok, mint az elefánt? Nehezen tanulok és könnyen felejtek? Nem baj. Ez is én vagyok. Így, velem együtt kerek a Világ.

Néhány napja vettem észre, hogy februárban írtam utoljára. Akkor úgy éreztem, nem kell tovább szőni ezt a Történetet. De tévedtem. Ahogy az Élet nem áll meg, úgy az ember is időnként újra és újra átírja a saját sztoriját. Szabadon megteheti, hiszen kizárólag csak a fantáziája, a képzelete szabhat gátat ennek. Azt nem tudom, mennyi időm lesz az írásra, de a napi történések arra ösztönöznek, hogy útjelzőket rakjak az utókornak. Csak visszafelé tekintve lehet tetten érni a Gondviselés titokzatos, kifürkészhetetlen útjait.

Nézegetem a tegnap este készült képeket és eszembe jut életem talán legmélyebb, legmisztikusabb élménye. Amikor a kilencvenes évek legelején először léptem át az esztergomi ferences rendház küszöbét. Az ajtó becsukódott a hátam mögött és én hirtelen azt éreztem, hogy megállt az idő. Megérkeztem. Végre itthon vagyok. Lehet, hogy az a vonat már elment, de most egy másikon vagyok. Sok új útitárssal. Ráhel és Illés mellettem ülnek és huncut mosollyal kandikálnak ki az ablakon. Rendkívül élvezik ezt az időtlen utazást.

Nagyböjti idő van. Erre az időszakra általában a visszafogottság a jellemző. Egyesek ezt úgy élik meg, hogy szigorú írott és íratlan törvényeket kell betartaniuk. Aki viszont figyelemmel kíséri az Egyház ünnepeit, szívdobogását, az hamar rájön, hogy a Szeretet messze túlmutat az önkéntes önsanyargatáson. Isten bőkezű. Önmagát adja. Minden más csak ráadás. Ahogy egy szép Taizéi meditatív ének is mondja: „Ne félj, ne aggódj! Ne sírj, ne bánkódj! Ha tiéd Isten, tiéd már minden!”

Isten nem csak velünk, hanem bennünk van. Annyira közel, hogy észre sem vesszük. Ez az isteni bújócska lényege. Ott rejtőzik, ahol a legkevésbé számítunk rá. Sokszor egy élet is kevés, hogy megtaláljuk. Pedig nem olyan nehéz. Egyszerű, naiv, gyermeki hit kell hozzá. Rácsodálkozás. Semmi más. Mondok egy példát. Az elmúlt két év borzalmasan megtépázta az életemet. Legszívesebben fűhöz-fához rohangáltam volna, de rájöttem, hogy senki sem tud segíteni. A napi feladatok után általában fáradtan zuhantam az ágyba. Amikor minden elcsendesült, befelé fordult figyelemmel kiöntöttem a szívemet a bennem élő Jelenlétnek. A válaszok ott voltak. A segítség sem késett. A problémák szépen, lassan megoldódnak.

Lisztes kézzel gyúrom a tésztát. Közben pötyögök a billentyűkön. Sütemény készül a gyerekeknek. Tegnap volt Ráhel szülinapja. Kilenc éves lett. Hogy szalad az idő! Mi már korábban megköszöntöttük, mert a hónap elején volt a névnapja. Összevontuk a családi ünnepeket. Gazdasági válság van. Valamelyik nap régi, kedves emlékeinkről beszélgettem vele. Időnként a fotóalbumokat nézegetik Illéssel és nagyokat nevetnek korábbi képeiken. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. A Gondviselés úgy rendezte, hogy azok is maradunk. Elégedett és boldog vagyok. Nem is akarok mást. Tisztán látom magam előtt a feladataimat, terveimet, vágyaimat. Tudom, hogy pontosan úgy fog történni minden. „Gyönyörködjél az Úrban és megadja neked szíved vágyát. Hagyd az Úrra a te utadat és bízzál benne, majd ő teljesíti.”

Tegnap reggel nem kellett korán kelnünk. Kicsit lustizhattunk. Öltözködés közben Ráhel éjszakai álmáról kezdett mesélni. Összerezzentem, mert tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor valami rendkívüli dolog történt vele. Különös helyen járt. Állítása szerint nem a Földön. Csodálatos, sugárzó lények vették körül, akiknek fényes glória volt a fejük fölött. Azt mondta, szentek voltak. Beszélgetett velük. Megkérdezték tőle, hogy maradni akar, vagy visszatér a Földre? Ő a hazatérés mellett döntött. Amikor felébredt, hirtelen nem is tudta hol van. Nehéz volt eldöntenie, melyik az igazi otthona. Könnyes szemmel, kicsit irigykedve simogattam meg a buksiját. Ez egy megerősítés volt számomra. Születése előtt állítólag férfiak arcképeit mutogatták neki. Ő engem választott. Kitart mellettem. Szétszakíthatatlan, édes kötelékben vagyunk egymással.

Húsvétra készülünk. A gyerekek a nyuszit is nagyon várják. Persze, ismerik az ünnep igazi jelentését is. A Feltámadás számomra most egy igazi újjászületést fog hozni. Felállok, leporolom magam és megyek tovább. Ráhel és Illés kezét fogva. Néhányan megpróbáltak a sárga földbe döngölni, de nem sikerült. Kemény fából faragtak. Múlt vasárnap pont erről beszélt egyik lelkész barátom az istentiszteleten: „Isten féltőn szereti azt, ami (aki) az övé!” Nem is magamnak tulajdonítom a dicsőséget. Az egyedül a bennünk élő Istent illeti meg. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.”

„Jól tudja az Úr a feddhetetlenek napjait, és hogy örökségük mindörökké meglesz. Nem szégyenülnek meg a veszedelmes időben, és jóllaknak az éhség napjaiban.” (Zsoltárok 37, 18-19)

Ezt az igét kaptam a jövő évre. Ezért nem is aggódok. Már csak egy kérdés foglalkoztat: mit jelent feddhetetlennek lenni? Nyugodtan fenyegethetnek áremeléssel, gazdasági válsággal, Új Világrenddel. Meg fogom találni a választ. Már csak azért is, mert keresem. Aki pedig keres, az talál. A feddhetetlenségről korábban azt gondoltam, hogy az a megtestesült tökéletesség. Aki soha nem hibázik. Mindenki a lába elé hullik, és tőle kér tanácsot. Ezt a problémát talán az ötvenegyedik zsoltár oldja fel a legelfogadhatóbb módon. Dávid bűnbánati imája. Nem akármit követett el. Házasságtörést és gyakorlatilag gyilkosságot.

Ez a történet sokakat megbotránkoztat. Hogyan kaphat bűnbocsánatot egy ilyen ember? Úgy, hogy teljes szívéből megbánta tettét. Isten megbocsátott neki és új életet kezdhetett. Olyannyira, hogy a születendő Messiás vérvonala, családfája, még e bűn által sem szakadt meg. Minden úgy történt, ahogy a próféták megjövendölték. Többek között ez az ószövetségi történet is a mi tanításunkra íratott meg, hogy példát vegyünk belőle. A feddhetetlenség volt a kiinduló kérdés. A legmélyebb gödörből, a legragadósabb dagonyából is van kiút. De nem a saját erőnkből. A hajunknál fogva nem tudjuk kihúzni magunkat a mocsárból.

A segítség felülről jön. Inkább belülről. Isten bennünk van. A szívünkben lakik. A Lélek által folyamatosan kapcsolatban lehetünk Teremtőnkkel. Ehhez viszont töredelmes szív kell. Ez a titok kulcsa. A megbocsátás előfeltétele a megbánás. Azzal készítünk egyenes utat Istennek. Ő rajtunk keresztül akar megnyilvánulni ebben a világban. Használni akarja az elménket, szemünket, fülünket, szánkat, az egész testünket. Ez egy igazi nagy kaland. Semmi más nem kell hozzá, csak engedelmesség. Önátadás. A többi pedig jön magától. Izomból nem lehet keresztyén életet élni. Ezt csak Isten maga tudja megcselekedni általunk.

Ahogy valamelyik nap már írtam, szerintem most is elmarad a világvége. Akkor mit hoz a jövő? Jó kérdés! A New Age hívei szerint spirituális felemelkedést. A hagyományosabb keresztény vallások szerint utolsó ítéletet. Jehova Tanúi például már sokszor megjósolták – napra pontosan – az apokalipszist. Aztán képtelenek voltak belátni tévedésüket. Passz. Én sem tudom, hogy mit mondjak, vagy írjak. Egy biztos, a Föld meg fogja tisztítani magát a gyalázattól. Nevezhetjük ezt Isten igazságos ítéletének, vagy aminek akarjuk. Ez ok és okozati összefüggés, és nem vita tárgya. A Vetés - Aratás törvényszerűségére épül fel az Univerzum.

Mit hoz a jövő? Erre a kérdésre viszonylag egyszerűen lehet válaszolni. Amit eltervezünk, akarunk és kérünk. Ha vágyunk nem keresztezi, vagy akadályozza mások életfeladatát, akkor szinte biztosra vehetjük a beteljesülését. „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked a szíved vágyát.” Nem akarom bemásolni ide az összes bibliai idézetet, ami a kérő imádságra vonatkozik. Ha kitartóan kérünk valamit, és hisszük, hogy már meg is kaptuk, akkor a mienk lesz! Ez Jézus tanítása. Igazából nincs is feltétele. Helyesebben van. A megbocsátás. Az ellenünk vétkezők bűneinek elengedése. Ahogy nekünk is megbocsátott Mennyei Atyánk.

Ráhel a haját szárítja. Elkészült a vacsora. A karácsonyi ajándékok sorában még ott vannak a kibontatlan dévédék. Most ezek a mesék következnek. Minden este egy-két darab. Holnaptól új polcot kell nyitnunk a filmeknek. Tévénézés helyett ez a legjobb program. Ellenőrizhető. Kiszámítható. Nekünk, szülőknek a feladatunk, hogy megvédjük gyermekeinket a nem kívánt szellemiségtől. „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1János 2, 15-17)

Hosszú, gyötrelmes vívódás következett. A kilencvenes évek elejére megérett bennem az elhatározás és megírtam hivatalosan is felvételi kérelmemet a ferences rendbe. Boldog voltam. Úgy éreztem, végre révbe ért az életem. Kispolszkimba ültem és a budapesti rendház felé indultam. Annyira elgondolkodtam, hogy túlszaladtam az autópálya lehajtón. Ha már így történt, meglátogattam egy ismerősömet Gárdonyban. Neki is elújságoltam életre szóló döntésemet. Besötétedett, mire újra útnak indultam.

Ez a kalandos utazás kis híján végzetesen zárult. Mielőtt elértem volna a következő felhajtót a sztrádára, őrült sebességgel megelőzött egy Wartburg. Jobbra-balra hintázott, mint egy részeg ember, aki elvesztette az egyensúlyát. Hirtelen megpördült, majd az orrára állt és felborult. A súrlódástól mindenfelé szikrák röpködtek. Félő volt, hogy minden pillanatban felrobbanhat az autó, mert az üzemanyag közben ömlött az aszfaltra. Idejében le tudtam fékezni. Úgy néztem a jelenetet, mintha autósmoziban ülnék. Közben hálát adtam Istennek, hogy élek.

Nem akartam hinni a szememnek. A teljesen belapult utastérből legalább öt tökrészeg fiatal kászálódott ki, első ránézésre sértetlenül. Gyorsan tovább hajtottam. Nem akartam megvárni a rendőrséget, mert a helyszíni tanúskodás talán órákig is eltartott volna. Az eseményeken gondolkodtam. Miért történt velem ez? Mintha egy láthatatlan kéz, vagy erő, megpróbált volna akadályozni tervem végrehajtásában. Ez a szerencsés véletlen csak megerősített abban a tudatban, hogy jó úton járok. Késő este volt mikor megérkeztem. A tartományfőnök nagy szeretettel fogadott.

Azt mondta, hogy elfogadja a jelentkezésemet, de mielőtt beköltöznék próbaidőre, még egyszer beszéljek az esztergomi novícius magiszterrel. Kicsit elbizonytalanodtam. Mégis megkönnyebbülve indultam haza. Másnap bejelentettem a főszerkesztő helyettesnek, hogy szerzetes leszek. Meglepődött, bár nem érte váratlanul a hír. Talán valami enyhe meghatódottság is átsuhant a tekintetén. Persze, nem mindenki örült ennek. Sokkal több gúnyolódást kaptam, mint bátorítást. Igazából egyik sem érdekelt. Én már döntöttem és senki nem tudott eltántorítani a szándékomtól.

Továbbra is Esztergomban töltöttem a szabad hétvégéimet. Tamás barátom, aki már hónapok óta jelöltként bent lakott a rendben, váratlanul hazajött. Szerintem köszönés nélkül lelépett. Ezek után megpróbálta kitörölni még az emlékezetéből is a bent eltöltött időszakot. Ez a számomra meglepő fordulat sem vette el a kedvemet a rám váró szent hivatástól. Tudtam, hogy ez az én utam. Nem is történhet másként. Már eddig is túl sokat gondolkodtam feleslegesen. Lassan 30 éves leszek, ha tovább töprengek, eljár felettem az idő. Elmémet bezártam minden kétely előtt. Kitartottam.

Ahogy teltek a hetek, hónapok, lassan a hatalmába kerített egy furcsa érzés. Elkezdtem félni. Hirtelen túl nagynak és nehéznek láttam az előttem álló feladatot. Képes leszek végig kitartani? Tudom vállalni az engedelmesség, szegénység és tisztaság hármas fogadalmát? Soha nem lesz feleségem? Soha nem lesznek gyermekeim? Magányosan és betegen fogok megöregedni egy papok számára fenntartott szociális otthonban? Ilyen és ehhez hasonló kérdések árasztották el a tudatomat. Összezavarodtam. Addigi magabiztosságom köddé vált. Úgy éreztem, kicsúszik a talaj alólam.

Észre kellett volna vennem, hogy éppen a hitem próbáján megyek keresztül. Mire rájöttem, már túl késő volt. Az aggodalmak szó szerint a földre terítettek. Kétségbeesetten kerestem a menekülési útvonalat. Meggyőztem magamat, hogy az a hivatás nem nekem való, túl gyenge vagyok hozzá. Évekig vártam, készültem és most ott lebegtem egy furcsa légüres térben. Merre tovább? Rakjam újra össze a kártyaváramat, vagy építsek egy másikat? Egy teljesen újat? Az összedőlt romok, melyek maguk alá temettek, színházi díszletek voltak csupán? Amíg ezeken gondolkodtam, fáradtan leporoltam magam. Még egyszer hátranéztem. Aztán elindultam egy új élet felé.

Ez volt a második Karácsonyunk hármasban. Jézus születésére emlékeztünk. A gyerekek izgatottan várták a Szentestét. Számukra az ajándék is fontos dolog. Az Angyalok bőkezűek voltak. Szinte minden ott volt a karácsonyfa alatt, ami az előzetes listára felkerült. Ráhelnek gyanús lehetett, hogy én nem kaptam semmit, ezért lopva egy csokigolyót tett a fa alá. Egy cetlire ráírta: „Apué! Boldog Karácsonyt!” Sokáig sírtam a konyhában. Közben mosogattam. Illés a távirányítású terepjárójával játszott.

Nemrégiben még az a kérdés foglalkoztatott, hogy mit hoz az idei Karácsony. Álmomban sem gondoltam, hogy a legcsodálatosabb ajándékot fogom megkapni. A Megelégedettség boldogító érzését a szívembe. Elillant belőlem az elégedetlenség. Tovatűnt a zúgolódás. Hálás vagyok Istennek mindazért, ami van. Most tisztán látom a jövőt. Pontosan tudom, hogy mi fog történni. Pedig nem is vagyok látnok. Vagy mégis?

Néhány napja séta közben megint hallottam a csendes kis belső hangot. Így tanított: „Mindaz, amit a szemeddel látsz, az a fontos. Azok a feladataid. Amikor behunyod a szemed, és befelé fordulsz, akkor ne a gondolataidba merülj el, hanem a Csendbe. Ott van az Erő Forrása.” Elméletben minden olyan könnyű. Nehezebb átvinni a gyakorlatba. Lehet, hogy ezt tűzöm ki célul a jövő évre. Nem szeretek fogadalmakat tenni. Soha nem tudom betartani egyiket sem.

A döntés indítja el a teremtés folyamatát. Isten a saját képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert. Valamilyen szinten képesek vagyunk a saját sorsunkat irányítani. Mi teremtjük meg a jövőnket. A gondolataink, képzeletünk és az abból származó érzések, cselekedetek által. Valójában ilyen egyszerű. Tehát arra a kérdésre, hogy mit hoz a jövő, viszonylag könnyen lehet válaszolni. Meg kell vizsgálni a legmélyebb vágyainkat. Ott van a megoldás.

Szerintem most is elmarad a világvége. Pedig olyan sokan megjósolták már. Lassan én szégyellem magam a kudarc miatt. Isten célja nem a pusztítás. Ennek ellenére hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Jézus azt tanította, hogy ne az időpontok számítgatásával, hanem a saját életszentségünkkel foglalkozzunk. Aztán próbáljunk meg másokat is ebbe az irányba terelni. Elsősorban életünk példájával és természetesen a szavainkkal is. Ez a helyes sorrend.

Valamelyik nap eszembe jutott életem első 20 éve. Nem tudtam, hogy mit akarok. Céltalanul sodródtam. Nem is történt semmi számottevő dolog az életemben. Aztán elegem lett az egészből. Elkezdtem tervezgetni. Döntöttem. Azóta minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Ez egy spirituális törvény. Ha a képzelet és az akarat összeütközik, szinte kivétel nélkül mindig a képzelet győz. Ez nem csak pozitív, hanem negatív irányban is igaz. Tapasztaltam.

Gyakran olvasgatom a 37. Zsoltárt. Szinte minden benne van, ami az ember életét érinti. Felvázolja a földi boldogulás útját. Isten Igéjében hatalmas Erő van. Ha hittel beengedjük a szívünkbe, akkor ott kő kövön nem marad. Megcselekszi az Ő akaratát. Az pedig sokkal jobb, mint a mi akaratunk. Választhatunk. Mi döntünk. Isten arra vár, hogy határozzuk el magunkat végre. Utána minden meglódul a szívünk vágya felé. Ez biztos. Nem a könyvekben olvastam.

A szív legmélyebb vágya, valójában Isten akarata. Ő plántálta oda. Ő gondoskodik a növekedésről és a gyümölcstermésről is. A mi feladatunk a megengedés. A ráhagyatkozás. A többi jön magától. Ehhez persze hit kell. Legalább mustármagnyi. Már annyi is elég a sikerhez. Ha több van, az sem baj, hiszen minden a hitünk mértéke szerint adatik nekünk.

Csodálatos hangulat van a lakásban. Fenyőfa, gyertya, füstölő, csillagszóró illata keveredik. A gyerekek teljesen belemerültek az új játékok élvezetébe. Tátott szájjal nézik az új meséket, filmeket. Bárcsak mindig Karácsony lenne! Sajnos elolvadt a hó. Nem sokat tudtunk szánkózni. A jeges szél a meleg szobába űzött minket. Most türelmetlenül várjuk az újabb hóesést. Január végén megyünk Homokkomáromba, a Nyolc Boldogság Közösségbe. A Szent Illés hétvégék a gyerekek kedvenc időtöltései. Persze, sokkal többek a puszta semmittevésnél.

Addig nézegetjük az ott készült fotókat. Felkerültek az elképzelőtáblákra is. Minden nap az orrunk előtt vannak. Épp a napokban tanítottam Ráhelt, hogy amikor ránéz a képekre, mondja magában: „Köszönöm Istenem, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy ezeken a fényképeken van!” Ez a Vonzás Törvénye. A gyerekek nagyon fogékonyak erre. Könnyedén, lazán és örömmel teremtenek bármit. Imájuk mindig meghallgatásra talál. Lehet tőlük tanulni. Bár most egy kicsit szomorkásak, hogy még egy hónapot kell várni az utazásig.

Januártól részt veszek a lelkipásztori kisegítő (munkatárs) képzésen. Nagyon szeretnék diakónus lenni. Évek óta ez a vágyam. Most elindulok ezen az úton. Nem is tudom, miért vártam ezzel ilyen sokáig. Soha nincs késő. Valószínű, hogy most jött el az alkalmas pillanat. Most értem meg a szent feladatra. Nem is akarok mást. Legszívesebben, csak ezzel foglalkoznék. A gyereknevelés mellett, nincs is más vágyam. Szerintem teljesülni fog. Ezt tapasztalatból tudom. „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked a szíved vágyát.”

Éjszakánként gyakran arra ébredek, hogy imádkozik bennem a Lélek. Béke pislákol a szívemben. Aztán elérkezik a reggel. A gyerekeket ébresztgetem. Gyors reggeli, öltözködés, indulunk az iskolába, óvodába. Szent Imrések vagyunk kezdettől fogva. Máshova nem is járatnám őket. Istennek hála, a mi városunkban van katolikus ovi, isi, meg gimi is. Biztosítva van a jövőjük. Nekem ők a legfontosabbak. Minden értük van. Számomra ez egy csodálatos életcél. Hajnalban pont ezen gondolkodtam. Rájöttem, hogy nagyon boldog vagyok. Nem is akarok mást. Megtaláltam, amit kerestem.

Véletlenek nincsenek. A hihetetlen egybeesések szerintem Isten szerelmeslevelei. Nemrégiben az interneten böngésztem. Olyankor mindig új barátokra találok. Érdekes levelet kaptam. Konkrét ügyben kértek tanácsot. Gondolkodás nélkül, a megérzésemre hallgatva válaszoltam. Ebből a levélváltásból született egy vágyott élethelyzetre vonatkozó megerősítés: „Ezt akarom! Így akarok élni!” Utána elgondolkodtam. A saját szívembe merültem, hogy megkeressem, mi az én igazi vágyam. Most már tudom. Eddig is tudtam, csak nem volt bátorságom hinni benne. Azóta mantraként dúdolgatom: „Ezt akarom! Így akarok élni!”

Vasárnap reggel templomba mentünk. A prédikáció alatt megérintett egy furcsa érzés. Hirtelen megláttam egy pillanatra, hogy milyen egyszerű embernek, jónak és kereszténynek lenni. Isten már mindent elkészített számunkra, csak szó szerint be kell lépni az áldásba, mintha egy folyóba gázolnánk bele. Az áramlásra bátran rábízhatjuk magunkat. Pontosan a célba fog eljuttatni mindannyiunkat. Láttam a felesleges aggódásaimat, gyötrődéseimet, melyek már több mint húsz éve kísérnek. Teljesen hiábavaló volt ennyit agyalni, hiszen minden itt van az orrom előtt, csak ki kellene végre nyitni a szememet és látni.

Végre leesett az első normális hó. El is mentünk a hétvégén szánkózni. A gyerekek nem bírták sokáig. A jeges szélben elsírták magukat. Gyorsan beültünk az autóba. Tanácstalanul dideregtünk. Aztán a mamánál kötöttünk ki. Forró tea, ebéd, pihenés, játék. Délután elmentünk a ’mekibe’. Nem túl egészséges táplálkozás, de néha megengedem nekik. Ez is a földi élet része. Persze, módjával. Ugyanúgy, ahogy tévét se nézünk itthon, csak meséket. Meg néha filmeket is. A reggeli és a vacsora mellé megveszik maguknak a dévédéket. Nem is hiányolják a tévét. Nevelés kérdése az egész. Szót fogadnak, nekik ez a természetes.

Mától iskolai szünet van. Kezdődik a karácsonyi őrület. Ilyenkor mindig szomorkás vagyok. Fáj, hogy elkorcsosult ez a szép ünnep. Jézus sehol nem tanította az Evangéliumban, hogy vásárlással emlékezzünk meg a születéséről. Inkább arra buzdított, hogy szeressük egymást. És ne csak kampánykor. Na, de mindegy. Most az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek szép Karácsonyuk legyen. A többi mellékes. Én mindig azt szoktam kérni ebben a szentidőben, hogy bennem is meg tudjon születni a Megváltó. Igazából már megszületett, esetleg én voltam hűtlen és elhagytam Őt. Vagy megszomorítottam a Szentlelket. Van megoldás. A visszatérés.

Néhány hete megelégeltem a több mint két évtizedes hezitálásomat és döntöttem. Ellátogattam egy diakónus barátomhoz és a vele való beszélgetés új úton indított el. Azóta felgyorsultak az események. Amikor döntünk, akkor minden összedolgozik a javunkra. Isten mindent megmozgat, hogy a segítségünkre siessen. De nekünk kell megtennünk az első lépést. A többi szinte jön magától. „Keressétek először Isten országát és annak igazságát, és a többi ráadásul megadatik nektek!” – tanította Jézus a Hegyibeszédben. Ez így van. Ki kell próbálni. A személyes tapasztalat többet ér minden elméleti tudásnál. A puding próbája…

Kénytelen voltam néhány nap szabadságot kivenni, hogy elkészüljek Szentestére. A munka mellett, minden szabadidőmet a gyerekeknek szentelem. Most viszont meglepetés készül, nem szabad, hogy lássák. Mindent meg lehet oldani, és mindig csak az előttünk álló feladatra kell koncentrálni. „Elég minden napnak a maga baja.” Lassacskán a hatalmába kerít egy csodálatos érzés: a Megelégedettség. Hálás vagyok mindazért, ami van. Ez a továbblépés záloga. Az Élet kulcsa. Végre kezdem jól érezni magam a bőrömben. Isteni kegyelem. Eddig is itt volt, csak nem vettem észre. El voltam foglalva az önsajnálattal. Valami elkezdődött.

Illést elaltattam. Azt kérte, hogy nyelveken imádkozzak. Azonnal álomba merült. Ráhel a Mr. Beant nézi, ha jól látom már csukott szemmel. Én is álmos vagyok. Rám férne egy kis pihenés. Holnap sokáig alszunk, nem kell korán kelni, szünet van. Alig várom, hogy csillogó szemük visszatükrözze a karácsonyfát. Olyankor a saját gyerekkorom jut eszembe. Milyen izgalommal vártam az angyalok érkezését! Pedig nem is volt tudatos bennem a létezésük. Az én gyermekeim már nem hiszik, hanem ismerik a szellemi világ rezdüléseit. Angyalaink velünk vannak. Isten békéjét hozzák el a szívünkbe. Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit földi ember kaphat. Mi is megkaptuk. Együtt vagyunk. Szeretjük Istent. Szeretjük egymást.

Advent első vasárnapja van. Szent idő. Éjszaka a Végtelen Hit című filmet néztem az interneten. Erőt adott. Így kellene élniük a mai keresztyéneknek. Egyszerű hitben. Mert nem olyan nehéz hinni. Sokszor túlbonyolítjuk. A hit által a kilátástalan helyzetekből is van kiút. Istennel minden lehetséges. Frázisokat puffogtatok. Pedig a szavak mögött hatalmas erő van. Főleg, ha kimondjuk. Erről kapok tanításokat mostanában. A másik oldalon pontosan tudják mire van szükségem. Amikor belül elcsendesedik minden, megszólal a Lélek csendes hangja.

Délelőtt istentiszteletre mentem a gyerekekkel. Útközben egy kis halk, belső hang az imáról tanított folyamatosan. Azt mondta, hogy rosszul imádkozok. Ne könyörögjek és kolduljak többé, hanem nyissam ki a számat és mondjam ki azt, amit szeretnék, hogy megtörténjen. Ugyanis amit a szívemben hiszek és a számmal kimondok, az fog megvalósulni az életemben. Isten a szívembe és a számba adta a megoldást. Ott van a régen keresett kulcs. Ez minden zárat kinyit. Persze, a köszönetről soha nem szabad megfeledkezni: „Hálaadással vigyétek a kéréseiteket Isten elé.”

A bűnbánati rész alatt újra 'hallottam' a belső tanítást: „Isten nem kívülről akar a szívedbe költözni. Ő már ott van! Belülről kifelé akar megnyilvánulni ebben a világban. Használni akarja a szemedet, szádat, végtagjaidat. Te döntöd el, hogy mikor adsz erre lehetőséget Neki!” Így van. Isten nem erőszakos. Ő vár. Az igenemre. Mikor nyitom meg a szívemet. Eddig azt hittem, azért kell megnyitnom, hogy betérhessen oda. Micsoda tévedés! Ezek szerint évek óta bezárva tartom. Nem tud áradni, sugározni. Csak az irányon kell változtatnom. Az elméletet átvinni a gyakorlatba.

Jézus mondta: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” Ez túl egyszerűen hangzik. Sokan ezért nem hiszik el és nem is működik az életükben. Pedig az aggodalom is hit. Méghozzá nagyon erős és hatékony. Viszont a másik oldalhoz húzza az embert. Megértésre és felismerésre van szükségünk. Akkor eloszlik a homály. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S Ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata...”

Nyár óta nem írtam semmit a blogomba. Nem volt hozzá lelki erőm. Túlságosan el voltam foglalva önmagam sajnálatával. Mondjuk, nem is kívánom senkinek azt, amiken mostanában keresztül megyek, de lassan kezdek rájönni, hogy Isten nem hagyott el. Ő végig velem volt. Az én fájdalmam az Ő fájdalma, az én szenvedésem az Ő szenvedése volt. Arra várt, hogy mikor veszem le a tekintetemet végre a rémképekről és mikor nézek Rá. Ezért azonban meg kellett szenvednem. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik...” Remélem.

Délután dolgoznom kell. Szívesebben pihennék, vagy valamilyen spirituális elfoglaltsággal tölteném az időmet. Ilyenkor kirándulni szoktam a gyerekekkel. A következő hétvégén Homokkomáromba mentünk volna egy lelkigyakorlatra, de sajnos elmarad. A gyerekek kicsit csalódottak, hogy még egy hónapot kell várniuk januárig. Nagyon szeretnek ott lenni. Velem együtt. Ünnepként élik meg azokat a hétvégéket. Szeretnénk többször is odautazni. Isten is tudja ezt. Nem is aggódunk miatta. „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti.”

Azt hiszem, most jött el az ebéd utáni kávézás ideje. Ez a szokatlanul meleg időjárás elálmosít. Talán még egy kicsit pihenni is tudok majd az esti forgatás előtt. Adventre gondolok. Mit hoz az idei Karácsony? Hirtelen Jeremiás próféta üzenete jutott eszembe. Talán nem véletlen. „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek - mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” Isten cselekedni akar az életünkben. Belülről kifelé.

„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért! A jóra törekedjetek nemcsak Isten, hanem minden ember előtt is.” (Római levél 12, 17)

Napok óta szinte elviselhetetlenül fülledt, párás meleg van. A muskátlik viszont feléledtek. Nem is kellett átültetni őket. A hozzáértő, szakavatott kezek pillanatok alatt csodát tettek. Azóta tudományosan locsolom őket, növekedést serkentő esővízzel. Nagyon hálásak. Az új hajtások piroslóan virítanak. A retekcsíra is kibújt a konyhában. Úgy látszik, a növények nem törődnek a trópusi kánikulával. Ők jobban bírják, mint én. Talán még szeretik is. Lényeg az, hogy érdekes dolgok történnek mostanában. Valami lóg a levegőben. Remélem, egy kiadós vihar.

Egyik nap, későn értünk haza. Amikor beléptem a lakásba, furcsa érzésem támadt. Egy belső hang azt súgta, hogy vegyek le a polcról egy konkrét könyvet. Elcsodálkoztam. Évek óta nem volt már a kezemben. Engedelmeskedtem. Kinyitottam és egy kézzel írott könyvjelzőt találtam benne. 1997. augusztus 25-én kaptam. Akkor jöttünk haza Párizsból. A katolikus ifjúsági világtalálkozón voltunk. Az Emmánuel Közösséggel utaztam. Az egyik kiscsoport vezetését bízták rám. Kicsit meg is lepődtem, de elvállaltam. Vegyes érzelmekkel tértem haza. Nagy volt a tömeg, meleg volt, de valami mégis meghatározó volt azokban a napokban.

A fenti idézet volt a kis kártyán. Azonnal tudtam, hogy nekem szól. Évekig ott lapult. Abban a "Tűz és remény" című könyvben. A közösség alapítójáról szól. Először azt hittem, hogy ez egy olyan égi jel, amely a régi szép időkre akar emlékeztetni. Napokig nosztalgikus mámorban úsztam, és nagyon jól éreztem magam. Valamelyik reggel viszont, mikor bekapcsoltam a rádiót, ugyanazt az igét olvasták fel a római levélből. Ez kijózanított. Elhatároztam, hogy elolvasom az egész fejezetet. Sőt, az egész Újszövetséget. De nem ártana az egész Bibliát. Aztán valami váratlan dolog történt. Begyulladt az egyik szemem.

Életemben talán egyszer volt kötőhártya gyulladásom, de ez most más érzés volt. Vérvörös lett a szemem és megijedtem. Szokás szerint csak napok múlva mentem el az orvoshoz. Közölték velem, hogy szaruhártya gyulladásom van és legalább másfél hét, míg valamennyire rendbe jön. Olyan szemcseppeket írtak fel, amelyektől csak homályosan látok. Így aztán autót vezetni és kamerázni is alig tudok. Néhány napig bírtam, aztán visszamentem az orvoshoz. Nagyon fájt a szemem. Csak koromfekete napszemüvegben tudtam közlekedni.

Ezen a héten nem dolgozhatok. Évek óta nem voltam táppénzen, mert nem tehettem meg. Ma nem tudtam mit kezdeni magammal. Olvasni nem tudok, de túljártam az ördög eszén. Rátöltöttem a teljes Újszövetséget az mp3-as lejátszómra. Meghallgattam Pál apostol leveleit, holnap az apostoli leveleket fogom, utána pedig a négy evangéliumot és az ApCselt. Döbbenetes élmény. Ennyi idő alatt nem is tudnám elolvasni. Igaz az ige: „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van!” Még egy betegség is lehet áldás forrása.

Amikor megtaláltam a könyvjelzőt, érzések, hangulatok, emlékképek törtek rám. A fotókat még mindig őrzöm a fiókom mélyén. Isten azonban nem a múltba akar visszavezetni, hanem valami újat akar mutatni. Egy friss megtapasztalásra akar elvezetni. Nehezen nyílik ki a szemem. Lehet, hogy nem véletlen pont ez a baleset is. Ráadásul a szememmel. Mintha egy üzenet lenne: nyissam ki a szemem, és végre lássak! Ezek szerint valamit nem veszek észre, még mindig. Sokat kell még tanulnom. Ebben segítenek a drága gyermekeim.

Ráhelnek ajándékoztam a korábbi mp3-as lejátszómat. Teljesen el van bűvölve. Most is azt hallgatja. Megígértem neki, hogy rámásolom a ’sárgakönyves’ (katolikus karizmatikus) és a legszebb megújulási énekeket. Csillogott a szeme az ötlettől. Lassan készülődünk a lefekvéshez. Tegnap nagyon áldott esténk volt. Spontán imádkoztunk és szinte azonnal elaludtak. Ez így megy már napok óta. Nekem is könnyebben ment az ima. Éreztem a Szentlélek jelenlétét. Meg is nyugodtam. Csodálatos volt. Alig tudtam abbahagyni. Békésen aludtam el. Valami készülődik. Szerintem már itt is van. Erre vártam évek óta. A tűz ugyanis az idők során ellobbant, de megmaradt a remény. Egyszer még újra égni fog.

„Kérjetek és kaptok! Keressetek és találtok! Zörgessetek, és az ajtó kinyílik előttetek! Mert mindenki, aki kér, kap! Aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Vagy talán van köztetek olyan ember, aki követ ad a fiának, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát még ti is – bár gonoszak vagytok – tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad majd mennyei Atyátok jó ajándékokat azoknak, akik kérik tőle.” (Máté 7, 7-11)

Ma hosszú sorok kígyóztak a benzinkutak előtt. Holnap áremelés lesz. Ki kellett mennem vágóképezni. Az autósok marmonkannákkal jöttek. Délután nekem is tankolnom kellett. Én csak a szokásos adagot kértem. Nem félek a gazdasági válságtól. Csak azt érinti, aki fél tőle. A mi Urunk a Forrás. Kimeríthetetlen. Bátran kérhetünk. Mint a gyermekek az apukájuktól. Addig könyörögnek a cukorért, vagy a rágóért a pénztár előtt, míg meg nem lágyul az apai szív. Még akkor is, ha nem éppen egészséges édességekről van szó.

Ilyen egy igazi apa. Az ő örömük mindennél többet ér. A csipszes zacskóban talált matrica kincseket ér. Meg kell tanulni újra a gyerekek fejével gondolkodni. Csak így lehet elkerülni a begyöpösödést. Meg a depressziót. Ők még szabadok és boldogok. Irigylésre méltók. Feltétel nélkül megbíznak apuci szavában. Így kellene viszonyulnunk Istenhez is. Ő a mi igazi apukánk. Mindent tud rólunk. Ismeri a vágyainkat, szükségleteinket. Igazából arra vár, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. Ez a feltétel nélküli Szeretet megnyilvánulása. Keres minket.

Amikor hazaérkeztünk, bekapcsoltuk a rádiót. Szerintem az argentin ébredés legszebb dalai szóltak éppen. Csodálatos, szenvedélyes érzelmekkel és Szent Szellemmel átitatott énekek. Ráhel nagy szakértője ennek a témának. Őszinte kritikus. Neki is tetszett. Most Alan Vincent tanítását hallgatom. Közben írok. A gyerekek játszanak. A felhők gyülekeznek az égen. Nem akar esni. Pedig nagyon meleg van. Talán éjszakára megjön a vihar. Mi nagyon szeretjük. Akkor szoktunk sétálni. Amikor dörög és zuhog. Nem sajnáljuk a ruháinkat. Megszáradnak.

Az aggódás a hit ellentéte. Vagy aggódunk, vagy hiszünk. A kettő nem működik együtt. Választani kell. Dönteni. A búzamag magától csírázik a konyhánkban. Nem fél semmitől. Nem tart senkitől. Nem lehet megrettenteni. A növekedés a természetében van. Bármi is történik vele, tudomásul veszi. Elfogadja. Csak az ember tud beavatkozni az életébe. Milyen jó hasonlat! Isten akarata a jólét. A növekedés. A bőség. A boldogság és öröm. A szabadság és extázis. Az élet teljessége. Miért akadályozzuk ezt meg? Bolondok vagyunk.

Közben megnéztem a muskátlikat. Lehet, hogy újra kell ültetnem őket. Még nem értem teljesen a virágok lelkivilágát. Meg kell tanulnom. Ahogy sok minden mást is. Az egész élet egy iskola. Tanulási folyamat. Rengeteg hibával. Sok tévesztéssel. Esetleg bukással. Néha még osztályt is kell ismételni. Ezt el kell fogadni. Akár tetszik, akár nem. Az Osztályfőnök tudja, hogy mit akar. Rá kell hagyatkozni. Szót kell fogadni. Ilyen egyszerű az egész. Mindig erről írok. Azért, mert ez az Igazság. Nem kell túlbonyolítani az életet. Végtelenül egyszerű.

Lóg az eső lába. Kínlódik. Mindig elkerül minket. A környező falvakban úszik minden. Mi meg csak reménykedünk. A gyerekek megették a vacsorát. Mesét akarnak nézni. Nyári szünet van. Ez az ő idejük. Mindent szabad. Remélem, nem lesz gond a reggeli felkeléssel. Legszívesebben én is aludnék, ameddig csak tudok. Ez a trópusi időjárás mindannyiunkat lefáraszt. Gyertyát gyújtok és megágyazok. Megvannak a hétköznapi szertartásaink. Ezek teszik széppé és emlékezetessé az életünket. Erre tanítom őket. Ráhel ma megnyugtatott, hogy azt a hívatást fogja választani, ami kezdettől fogva a szíve vágya. Boldog vagyok. Ő is.

„Ahogy Isten Fia teljessé teszi az Atyját, úgy teljesíti ki a te részed Atyád tervét. A megszabadulás meg kell, hogy fordítsa azt az őrült hiedelmet, hogy elkülönült gondolatok és testek vannak, amelyek elkülönült életekhez és életutakhoz vezetnek.  Az elkülönült elmék egyetlen feladaton osztoznak, mely egy célban egyesíti őket, mivel összességük szempontjából mindegyikük egyformán alapvető fontosságú.” (Csodák Könyve)

Napok óta gőzölög minden. Szinte elviselhetetlen a pára és a fülledtség. Ez már önmagában is fárasztó. Ráadásul egész hétvégén dolgoztam. Ma sem tudtam szabadnapot kivenni. Marad az éjszakai pihenés. A megszokás azonban nagy úr. Már hajnalban felébredek. Ilyenkor általában meditálni, imádkozni szoktam. A gyerekekkel már hetek óta egy független keresztyén rádióadó műsorait hallgatjuk. Jók a zenék is, de nekem a tanítások tetszenek. Azt vettem észre, ahogy egyre többet hallgatom őket, hatással vannak a gondolkodásomra. Ez így helyes.

„Isten akarata az, hogy tökéletesen boldog légy. Miért döntenél úgy, hogy szembehelyezkedsz az Ő akaratával? A tervének megvalósításában vállalt szerepedet azért őrizte meg számodra, hogy lényed helyreálljon az Ő akarata szerint. Ez a szerep épp annyira nélkülözhetetlen része az Ő tervének, mint amennyire a te boldogságodnak. Örömöd teljes kell, hogy legyen azért, hogy tervét megértsék mindazok, akikhez Ő elküld téged. Ragyogó arcodban felismerik a feladatukat, boldog nevetésedben meghallják Isten hívását.”

Ráhel ma reggel táborba ment. Szerencsére itt van a városban, így Illéssel együtt visszük minden reggel, utána megyünk oviba. A nyári szünet új feladatok és kihívások elé állít mindannyiunkat. Ha vége lesz a trópusi esőzéseknek, talán még nyaralni is elmegyünk. A gyerekek legszívesebben Homokkomáromba mennének. Ott van egy katolikus közösség, akikkel jó a kapcsolatunk. Egy eladó házat is találtunk a faluban. Kitettük a képét a szobánk falára. Minden nap azért imádkozunk. Kicsit messze van, de legyen meg Isten akarata.

„Isten tervének valóban nélkülözhetetlen része vagy. Nem teljes az Ő öröme a tiéd nélkül. A mosolyod nélkül nem menthető meg a világ. Amíg szomorú vagy, a fény, amelyet isten maga jelölt ki a világ megmentésének eszközéül, homályos és fakó, és senki nem nevet, mert csakis a tiédet visszhangozhatja bárki kacagása.”

Megint dörög az ég. Talán lesz egy kis enyhülés az éjszaka folyamán. A gyerekek mesét néznek. Lassan készítem nekik a vacsorát. Nyugalom és béke van. Tegnap este Ráhellel hosszasan beszélgettem imádkozás közben. Nyolcéves létére teljesen felnőtt már. Teológiailag gyermekien képzett. Hittanból kiváló lett az év végén. Spirituálisan teljesen nyitott. Így született. Az ezoterikusok azt mondanák erre, hogy indigó gyerek. Bánom is én. Mások véleménye egyáltalán nem érdekel. Jobban hiszek a személyes tapasztalataimban. Erre is törekszek már régóta. Elmélet helyett a hétköznapi gyakorlatra.

„Isten tervének valóban nélkülözhetetlen része vagy. Ahogy világosságod megnöveli a Mennyekben ragyogó fényt, úgy örömöd a földön arra szólít fel minden lelket, hogy engedjék el minden bánatukat, és foglalják el a helyüket melletted, isten tervének részeként. Isten hírnökei örömteliek. Örömük meggyógyítja a bánatot és a kétségbeesést. Ők bizonyítják, hogy Isten akarata az: tökéletesen boldog legyen mindenki, aki sajátjának fogadja el Atyja ajándékait.”

A muskátlik elszáradtak az erkélyen. Pedig olyan szépek voltak. Rendesen locsoltam őket. Nem értem mi történhetett. Az időjárás is teljesen megbolondult. Néhány hete soha nem látott felhőket fotóztak hazánk felett. Valami készülődik. Az élet viszont nem áll meg. Továbbra is öntözöm a virágokat, csíráztatom a búzát, meg a retket. Reggelente táborba, oviba és dolgozni indulunk. Esténként mesét nézünk, rajzolunk, játszunk. Vacsora és fürdés után együtt énekelünk és imádkozunk. Így alszunk el. Aztán kezdődik előröl minden. Ez az élet ritmusa.  

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18, 20)

Napok óta szenvedek a melegtől. Egyébként is napi szóbeszéd tárgya a szélsőséges időjárás. Egyesek már János apostol Apokalipszisét emlegetik. Érdekes cikkek jelennek meg az újságokban, a természettudományos filmek is ezt feszegetik. Az internetre apokaliptikus felhők fotóit töltötték fel a minap. Az biztos, hogy a teremtett világ vajúdik. A szülési fájdalmak jelei egyre nyilvánvalóbbak. Persze, nem kellene rémképeket festeni. Amúgy is van elég baj a világban. Dugjuk a fejünket a homokba? Ne vegyük észre az idők jeleit?

„Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelei kibontakoznak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így amikor ezeket látjátok, magatok is megállapíthatjátok, hogy már közel van az ajtóban.” (Máté 24, 33)

Jézus szerint az idők jelei nem hazudnak. Pontosan lehet belőlük következtetni. Sokszor arra gondolok, hogy valóban a végét járja a világ. Valami új fog következni. Isten újjáteremt mindent. Ezt mondja az Igéjében is. A Bibliában. Akár hiszünk benne, akár nem. Ez szinte szükségszerűen magával fogja hozni a Teremtés megtisztulását. Néhány tragédiát is. Az isteni perspektívából nézve ezek mind a fejlődés, a tanulási folyamat szerves részei. Állítólag. Itt merül fel a kérdés, hogy egyáltalán mi a jó és mi a rossz? A New Age filozófiája megpróbálja elmosni a határokat. Ezért veszélyes irányzat. Bölcsességre van szükség a megítélésénél.

„Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket. Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek.” (Máté 24, 4-5)

Ember legyen a talpán, aki eligazodik a mai spirituális irányzatok között. Szinte mindenki Jézusra hivatkozik. De ki tartozik igazán Őhozzá? És ki döntheti ezt el? Egyre nagyobb a káosz és a széthúzás, még a magukat igazi keresztyénnek valló egyházak és felekezetek között is. Akkor hol az Igazság? Hol kell keresni? Kívül? Belül? Valamilyen filozófiában, vagy dogmában? Önmagunkban? A lélek kiismerhetetlen, rejtélyes zugaiban? A keleti tanítások szerint eredendően szent lelkek vagyunk. A keresztyénség szerint velejéig romlott, született bűnösök. Kinek van igaza? Melyik doktrína tesz nagyobb kárt az ember lelkivilágában?

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18, 20)

Hetek óta egy keresztyén rádiót hallgatunk. Nem vagyunk megelégedve vele. A tanítások egész jók. A gyerekek azonban meg vannak botránkozva a zenéken. Az ő lelkiviláguk nem ehhez van szokva. Egyetértek velük. Most éppen gregoriánokat hallgatok, miközben pötyögök a gépen. Ráhel és Illés szokás szerint báboznak. Hamarosan gyertyagyújtás lesz. Sokan értetlenkednek felettünk, mert nem zsidó létünkre megtartjuk a shabatot. Mi viszont szabadok vagyunk. Még erre is. Bemegyünk az Isten által felkínált nyugalomba. Az nem egy konkrét nap. Sokkal inkább egy lelkiállapot. Erre törekszünk. A gyerekek élen járnak ebben.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén egy szépen virágzó, felekezetközi imacsoport jött össze a mostani lakásunk kisszobájában. Legendás időszak volt. Felszentelt és leendő papok is jártak hozzánk. Még élt a drága nagymama. Az ő lakása volt ez a szentély. Olvastuk a Bibliát, énekeltünk, imádkoztunk, beszélgettünk, és az általam főzött erős teákat ittuk. Ma pontosan ugyanabban a szobában kulcsoljuk imára a kezeinket hármasban. A gyerekek gyönyörűen énekelnek. Héberül, latinul, magyarul. Megtanítottam őket. Ez a mi kis közösségünk. Mindig arra vágytam, hogy a régi szép idők újra feléledjenek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy gyönyörű gyermekeimmel válik valóra ez a vízió. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek…